KATONAI EJTŐERNYŐZÉS

Az orosz és a lengyel hadseregben a stabilizátoros ugrást a bekötött ugrástípus (deszant) elveinek megfelelően alkalmazzák, azonban a stabilizátoros kisernyő nyílása után a főernyőt egy biztosítókészülék (PPK–U vagy AD–3) működteti rövid időzítéssel (ez az AD-3 műszer esetén[2] 3 másodperc). Ilyenkor az ejtőernyősöket tömegesen dobják. Ez esetben a stabilizátoros rendszer funkciója az, hogy növelje a nyílási folyamat időtartamát, valamint redukálja az ugró sebességét a nagy sebességű repülőeszközből[3] (AN-26, IL-76) történő bekötött dobásnál. Így a nyílási terhelés mérsékeltebb lesz. A dobási magasság a rövid szabadesés miatt valamivel nagyobb a hagyományos bekötött ugrás esetén megszokottnál, általában 600 méter.

Az orosz D-5/6 mellett gyártanak más olyan ejtőernyőrendszereket is, melyek csak stabilizátoros módon alkalmazhatók, ilyen a német Spekon által gyártott RS–9 vagy az RS-10D. A stabilizátoros rendszereknél megfigyelhetünk egy érdekes jelenséget. Amennyiben a csatolótag (a stabilizáló kisernyőt és a főernyőt, illetve a tok-hevederrendszert összekötő elem) viszonylag hosszú, fellép a stabilizáló kisernyő remegése, oszcillációja, mely megrövidítheti a kisernyő, valamint a csatolótag élettartamát. A jelenség oka: szabadesés közben az ugró felett fellépő turbulencia. Ezt kiküszöbölendő, az oroszok a D-5 és D-6 rendszerek kifejlesztése során speciális felületeket helyeztek el a stabilizáló kisernyő zsinórzatán. (5.sz ábra)

A stabilizátoros ugrás hátránya és veszélye, hogy amennyiben nem elég határozott és szabályos a gépelhagyás a gép okozta turbulencia rácsavarhatja az ugróra a stabilizáló kisernyőt, s ezzel veszélyhelyzetet teremt. (Megjegyzés: a Magyar Honvédség utolsó halálos kimenetelű ejtőernyős balesete 1991-ben, AN-26 repülőgépből, 1000 méter magasságból végrehajtott, fegyveres, felszereléses stabilizátoros ugrás során történt. Az ugrás során egy ejtőernyős katonával a fent említett vészhelyzet zajlott le, melynek következményeként sajnálatos módon életét vesztette).

A stabilizátoros módszer alkalmazható a nagy magasságú szabadeséses ugrások HALO változata esetén is, így nem véletlen, hogy napjainkban több légcellás ejtőernyő típusnál is találkozhatunk a rendszerrel, például a francia MMS[4], az orosz Lesznyik-sorozat, vagy a lengyel AD-2000. A tandemugrásoknál alkalmazott ejtőernyők is ezzel a technikai megoldással működnek. A stabilizátoros ugrás történetét kutatva, találhatunk annak magyar vonatkozását is: az egykori katona-mérnök ejtőernyő tervező Hehs Ákos is folytatott kísérleteket ilyen típusú fékernyőkkel, melyek gyakorlati eredményeit más országokban, így az Egyesült Államokban is bevezettek.