A szabadeséses ugrásokról
Egy másik, a gyakorlatban ritkábban alkalmazott eljárás a szabadeséses ugrások csoportja, melynek két további egymástól eltérő módját különböztetjük meg. Az egyiket a vonatkozó szakirodalom HALO-ugrásnak nevezi. Ez esetben a gépelhagyás nagy magasságban (tengerszint feletti 25-35 000 láb, azaz 7600-10 700 méter) történik, majd a megfelelő időtartamú zuhanás után, alacsonyan de még kellően biztonságos magasságban az ejtőernyős maga nyitja a főernyőjét. A biztonságos nyitási magasság tekintetében olyan magasságot kell érteni, ami lehetővé teszi a főernyő esetleges meghibásodása esetén, annak leoldása után a mentőernyő időben történő működését.
A katonai szabadeséses ugrások másik fajtája a HAHO-ugrás, melynél a nagy magasságban történő gépelhagyást követően azonnal, illetve rövid időn belül az ugró maga nyitja a légcellás főejtőernyőjét, ezután annak siklási, távrepülési képességét kihasználva – mint egy sárkányrepülő – hangtalanul, nagy vízszintes távolságot (akár 40-50 km) képes megtenni a célterület felett, az idegen légtérben. A HAHO-típusú ugrásnál a használt ejtőernyő fontos tulajdonságaként jelentkezik az úgynevezett siklószám, mely az adott ejtőernyőtípus jellemzőjeként megmutatja, hogy az a magasságvesztéshez viszonyítva az ugró milyen vízszintes távolságra képes eljutni a repülés közben. Pontosabban egységnyi (1 méternyi) süllyedés során mennyit (hány métert) halad előre. A HAHO-ugrás végrehajtható szabadesés nélkül, bekötött rendszerű nyitással is. Ezt a módszert alkalmazzák az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának különleges műveleti alakulatainál is, ahol a katonák MC-5 típusú légcellás ejtőernyővel, vagy HI-Glide siklóernyővel hajtják végre az ilyen típusú feladatokat.